Walter Scott. Jókai. Robert Graves. Robert Merle. Passuth László. Steven Saylor. John Rutherfurd. Philippa Gregory.

A történelmi regény műfaja azon műfajok közé tartozik, amelynek egészen könnyen megadhatjuk az alapítási évet, sőt, az alapító személyét is. Az alapító Walter Scott, az évek pedig az 1830-as, 1840-es évek, miután az előbb említett szerző belátta, hogy a kortárs líra nagyságaival verses románcaival nem veheti föl a versenyt. Így hát belevágott egy műfajalapításba, kiválasztva egy-egy korszakot a kortárs elvágyódás egy népszerűnek ítélt időszegmensébe. A legnevezetesebb alapítóregény az Ivanhoe, vissza az 1200-as évek Angliájába, de hamarosan skót témájú regények követték ezt.



A műfaj jobb darabjai kezdetben kalandregényekes cselekményeket jelentenek, nagyon más időben és nagyon más térben, a szerző kiválaszt pár nevezetes főszereplőt a korból, és ezek az alakok meg is jelennek a szövegben. No persze nem főszereplőként, hiszen akkor a kalandregényes szabadság oda lenne, és még a szokásosnál is alaposabb kutatómunkát igényelne.

Hogy akkoriban hittek-e a szerzők abban, hogy egy korábbi kor ideológiájának teljes reprezentálására képesek-e, jó kérdés, a mából visszatekintve úgy tűnik, hogy a kezdeti szövegek eléggé kevéssé ásnak le egy eltérő világszemlélet alapjaihoz, kosztümös darabok, de jelenkori problémákkal. A 20. század eleji-közepi történelmi regények esszébetétekkel már jobban törekszenek valami hitelesebb világélmény-átadásra, Graves és Passuth jó alaposan föl is készül, egyikük kulturális antropológiai témakörben megszerzett tudását csillogtatja a művekben (az Én, Claudiusban és folytatásában), és persze belekerülnek privát nézetei az ókorról, és ugyanez elmondható a mi Passuthunkról és Merléről: nem kímélik meg olvasóikat az úton-útfélen összeszedett tudásanyag szövegbe szövésétől, részben regényt olvasunk tehát, részben értekezést. Az eladási számok mondjuk azt mutatják, hogy az olvasókat nem zavarták ezek a betétek.


Valamikor a 20. század közepétől a szerzők egy része úgy hoz létre úgynevezett történelmi regényeket, hogy fölismeri a történelem megismétlésének lehetetlenségét, így kerülnek Wittgenstein-idézetek a Rózsa nevébe, míg egy másik részük történelmi krimit ír, esetleg történelmi kalandregényt, azaz nem középkori történeteket középkori környezetben. Vagy ugyanezt ókoriban. Van valami gond ezzel? Nincs. Ha szétnézünk bármely nagyobb könyváruházban, láthatjuk, hogy a szórakoztató irodalmi részleg tekintélyes részét adják a történelmi regényes polcok. Függetlenül attól, hogy mindaz, ami a könyvekben szerepel: autentikus múltélmény vagy sem. A múlt amúgy, mi legalábbis úgy gondoljuk, nem igazán hozzáférhető, legfeljebb jegyzőkönyvek és korabeli történetek, balladák, históriás énekek formájában, és ezek is elsősorban formáltak, csak másodsorban lehetnek "igazak". Plusz a mai szórakozási igényeket aligha szolgálják. Kell tehát a körítés, a cselekményes, amit pedig itt-ott megismerünk a történelmiről, az csak ráadás.


Történelmi regényeinkből